Képzeld el, hogy varázslatos múzeumban jársz, ahol a kiállított tárgyak egyetlen érintésedre megelevenednek és elmesélik történetüket. Akár hiszed, akár nem, ilyesmi nemcsak a mesében lehetséges: akár te is életre kelthetsz egy múzeumi emléket. Csupán annyit kell tenned, hogy az itt látható három tárgy közül kiválasztasz egyet, és alaposabban megismered – meglátod, minél többet tudsz róla, a műtárgy annál szívesebben meséli el a történetét!

bővebben a mek.oszk.hu oldalán

A tér és a táj poétikája a harmincas évek magyar lírájában
Nagy Csilla

Ponticulus Hungaricus · XIV. évfolyam 5. szám · 2010. május
Copyright © Nagy Csilla, 2008 · Palócföld, 2008

a cél
az, hogy magadtól minél messzebb legyél"
(Lovasi András)

A harmincas évek magyar lírájában a táj megjelenítésére, leképezésére vonatkozó poétikai megoldások párhuzamosak azzal a szemléletbeli váltással, amely a 20. század első felében a képzőművészetet és a természettudományt is jellemzi. A képzőművészet és különösen a festészet esetében a perspektíva elvetéséről, illetve újraértéséről van szó, amelynek különböző változatai évszázadokig meghatározták a térábrázolást, és amelyet az impresszionisták még igen, a szimbolizmus, a kubizmus és az absztrakt festészet azonban már nem, vagy csak a fogalom általános értelmében (például a különböző perspektívák variációjaként, ún. szimultán formában) alkalmazott. A perspektíva, mint a látvány megragadásának szokványos konvenciója, legyen szó az eszköz bármely változatáról (mondjuk a lineáris, a középpontos, a levegő-, vagy a színperspektíváról), anakronisztikusnak, vagy kevéssé meggyőzőnek bizonyul akkor, amikor a természet összetettebb leképezésének szándéka kerül előtérbe. Klasszikus értelemben olyan ábrázolási formáról van szó, amely mozdulatlan, a szemlélődés tárgyától meghatározott távolságban elhelyezkedő nézőt feltételez, ez azonban nemcsak az érzékelésünk mechanizmusának mond ellent (eredetileg csak egy szemre van "kitalálva", és szemünk egyébként is folyton mozgásban van, akkor is, amikor mozdulatlan tárgyat szemlélünk), hanem egyúttal egyfajta meghatározott világnézetet is jelent. Daniel Arasse a perspektivikus ábrázolás feltalálását és elterjedését az idő és a tér mérésének új módszerével hozza összefüggésbe: a térképészet matematikai megalapozottsága és alapelvei, valamint a mechanikus óra, mint a "folytonos" idő meghatározására is alkalmas eszköz (szemben a homokórával), egyaránt a világ emberi mércével/léptékkel való szemlélését jelenti.

Goethe természetképe és a tudományos-technikai világ
Werner Heisenberg

Ponticulus Hungaricus XIII. évfolyam 5. szám • 2009. május
Hungarian translation Copyright © Szamuely Tamás, 1993
Copyright © Pannonhalmi Szemle, 1993

Előadás a weimari Goethe-társaság közgyűlésén, 1967. május 21-én.
A Pannonhalmi Szemle a Pannonhalmi Bencés Főapátság folyóirata

Milyen a goethei természetkép viszonya a tudományos-technikai világhoz? A kérdés éppoly régi, mint Goethe törekvése a természet megértésére, minta goethei természettudomány maga, – hiszen Goethe személyesen élhette meg annak a tudományos-technikai világnak a születését, amelyben manapság élünk. Rajta és kortársain kívül sokat elmondtak már a kérdéskörről az utókor természettudósai és filozófusai is. Régóta tudjuk, milyen fontos szerepet játszotta probléma Goethe életében, és tudjuk azt is, korunk hány és hány tudományos-technikai vívmánya kérdőjeleződik meg, ha goethei mértékkel mérjük őket. Ugyancsak sokszor rámutattak már arra, mennyire érzékenyen foglalkoztatta Goethét az alapvető ellentét, amely színelmélete és az általánosan elfogadott newtoni optika között feszült, és hogy valójában mennyire indulatos és kevéssé tárgyszerű volt a Newtonnal folytatott polémiája. Nemkülönben arra, hogy a romantikával szembeni alapvetően elutasító magatartása és az uralkodó természettudományos nézetek elleni hadakozása között szoros összefüggés mutatható ki. Mindezekről már oly sokat beszéltek és írtak, a mögöttük rejlő problematikát olyan alaposan és sokoldalúan megvilágították, hogy alig kell egyebet tennünk, mint a sokszor hangoztatott nézeteket valamelyest továbbgondolni, és a napjaink tudományos-technikai világáról szerzett ismereteinkből, különösen a természettudomány legújabb eredményeiből kiindulva újra megvizsgálni. Erre teszünk a továbbiakban kísérletet. Nem akarjuk azonban eleve azt a pesszimista felfogást képviselni, amellyel például Karl Jaspersnél találkozunk, s amely szerint Goethe számunkra e témában nem mondhat semmit, mivel elzárkózott az eljövendő technikai világtól, és nem látta be, hogy feladata lehetne az új világban az emberiség számára utat mutatni. Részünkről – éppen azért, mert hitünk szerint nincs annyi okunk a pesszimizmusra – a goethei kihívásokat mindmáig érvényesnek tekintjük, és szembesíteni kívánjuk napjaink világával. Az alatt a 150 év alatt, ami eltelt azóta, hogy Goethe itt Weimarban a színek keletkezésének ősjelenségéről elmélkedett és írt, a világ nagyon másképpen fejlődött, mint ahogyan azt Goethe remélte. Es mégis, napjaink túlontúl éles kritikáinak ellenében azt kell mondanunk, hogy világunkat még mindig nem tudta végérvényesen hatalmába keríteni az ördög, akivel Faust a vészterhes szerződést kötötte. Tekintsük hát újra át mai szemünkkel a régi polémiákat.

Magyar Tudomány, 2009/07 858. o.
Tanulmány

Reguly Antal északi-uráli térképezése
Klinghammer István

Gercsák Gábor
egyetemi docens,
ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszék

Reguly Antal (1819−1858) értékes nyelvészeti és néprajzi anyagot gyűjtött az Urál-hegység északi területein. Tudományos kutatásainak az a része, amelyben az általa bejárt terület földrajzát írja le, jelentőségében elmarad említett gyűjtése mögött, de útjáról készített térképe eme munkájából messze kimagaslik. A Regulyt értékelő földrajzi irodalomban a térkép úgy szerepel, mint tudományos kutatóútjának egyetlen nyomtatásban megjelent eredménye. A ritkaságszámba menő térképet a Magyar Földrajzi Társaság először csak 1906-ban adta ki, és Pápay József a kiadáshoz írott szövegben az elkészítés módszerét is tárgyalta (Pápay, 1906). A térkép hasonmás kiadásban 1983-ban, az ELTE Studia Cartologica 9. kötetében is megjelent, a térképen szereplő földrajzi nevek listájával, Hidas Gábor feldolgozásában. Nem foglalkozott azonban 1955-ig a földrajzi szakirodalom a térkép keletkezési körülményeivel, illetve főleg azzal, hogy ez az eredmény hogyan illeszthető az Északi-Urál megismerése történetébe. Borbély Andor abban az évben kiváló tanulmányban vizsgálta ezt a kérdést (Borbély, 1955).