Kottmayer Tibor egyetemi jegyzete
(Széchenyi István Egyetem, Győr, 2003)
(részlet)

Alapegység a porta

Vizsgálódásunk sarokpontjaként fogadjuk el, hogy a népi építészet komplex vizsgálatában abból az elemi egységből kell kiindulnunk, amely önmagában életképes (volt), azaz produkálja és reprodukálja önmagát. Történeti megközelítésben ez az egységet nevezhetjük fundusnak, sessionak, locusnak, jobbágyteleknek. Azért ezt az egységet választjuk a vizsgálat alapegységéül, mert értelmezhetőek belőle az egyes objektumok és az azon belüli egységek kialakítása (anyaghasználat, szerkezet, helyiségigény, tértípusok, térkapcsolatok, díszítmény). Ha pedig ezek az egységek szervezetten egymás mellé rendelődnek, létrejön a település.

Külön fejezetben kerül tárgyalásra a terminológia, a használt szakszavak problematikája, ezért kérem most munkahipotézisként elfogadni, hogy ez az egységet – a történeti és etimológiai tartalomtól függetlenül – portának nevezzük.

Mi tartozik a portához, illetve az azt használó elemi embercsoporthoz? Itt természetesen a családii, mint önálló gazdálkodó egység veendő figyelembe.

Az élettér a település, amely egyúttal közigazgatási egység is, és a mai fogalmakat használva kül-, és belterületből áll. A nagyüzemi mezőgazdaság megjelenéséig az elemi egység, azaz a család használóként vagy tulajdonosként mind a külső, mind a belső lakóterületen jelen volt. A birtoklásnak, használatnak két alapvető formája volt: az egyedi művelés/használat, és a közbirtokosság. A közbirtoklás azt jelentette – főként erdő, legelő, nádas esetében – a használatban, hogy település közösségi hierarchiájában elfoglalt hely (tulajdoni) hányad szerint részesedett a közösen birtokolt/használt terület hasznában a család.

A táji-történeti-geológiai sajátosságok szerint nem egyazon haszonvételi formák jellemezték a településeket, ezért az alábbi felsorolás – a teljesség igénye nélkül – a jellemző, és gyakrabban előforduló használati módokat tekinti át, kiemelt figyelemmel azokra, amelyeknek építészeti vonatkozásai a porta szempontjából meghatározóak.

A történeti semlegesség miatt fogadjuk el terminológiaként a "külsőség" külterület, és "belsőség" lakóterület megnevezéseket.

A belsőség állt:

• a lakóházból,
• a termény és gazdasági eszközök tárolására szolgáló építményekből,
• az állattartás épületeiből,
• és az ezekhez tartozó be nem épített telekrészekből, azaz udvarokból.

Általában tartozott a belsőséghez kert, amely használata és elhelyezkedése szerint többféle lehetett.

Nem jegyzetként említendő meg, hogy a kert, kerítettség, kertség, kertelés kérdése máig nem tisztázott. Ezek, a belsőségi telek és építményei, napi élettérként működtek, és zömben ezek hordozták azt a többletet, ami miatt építészeti alkotásnak kell tekintenünk a falusias lakókörnyezet épített objektumait.

A külsőségben az alábbi porta részek fordulhattak elő:

szántóföld, rét, legelő, nádas, erdő, speciális művelésű területrész (szőlő, gyümölcsös, halászati haszonrész, bánya stb.).

A határhasználatot nagyon erősen befolyásolták a helyi adottságok és a szokásjog, azonban e haszonvételek többsége csak közvetetten hatott vissza építési gyakorlatra, az építészetre.

(...)

E részben kell megemlíteni azokat a nem természetes egész portaként létesülő és működő építményeket, amelyek települési szinten megjelennek a népi építészetben, és ahhoz általában kettős kötődéssel kapcsolódnak. Sajnos ezeknek a vizsgálata a népi építészeti kutatások mostoha területéhez tartozik. Pedig ezen objektumok megismerése több szempontból is fontos. Ha másként nem, akkor a kötödések – a közösség és egyéneinek szerepe a létesítésben, az építmény visszahatása a település arculatára – tekintetében feltétlenül foglalkoznunk kell ezekkel is.

Elsőként a templomot és a temetőt kell megemlíteni, valamint az ezekhez kapcsolódó egyéb létesítményeket. Történeti kor, településnagyság, jogállás és felekezeti hovatartozás alapján ezek eltérőek lehettek. A paplak, plébánia, lelkészház, majd a később szintén ehhez kapcsolódva kialakítandó kántori, tanítói lakhelyek, valamint az iskolaépület.

A temető kapcsán a sírjelek, a növényesítés, és a kerítés, kerítettség fontos. A ravatalozó, halottasház, hidegház egészen későn, csak a XX. században jelenik meg, de mára fontos arculati elemmé vált.

Tematikusan itt az egyházi és közigazgatási intézmények között helyezhetők el azok a gyakran szakrális tartalommal is bíró kisemlékek, amelyek útszéli keresztekként, köztéri szobrokként neveznek meg. Ez a jelentős számú objektum-együttes számos feladatot lát el, és nem ritkán összetett tartalom hordozója. A nemzetközi figyelmet követően, mintegy tíz esztendeje a Kárpát-medencében is felfigyeltek a szakrális és történeti kisemlékre, melyeknek funkciója lehet határjelölés, vallási hovatartozás kifejezése, tájékozódási pont vagy fontos esemény megtörténtének jelzése, elhalványodottan, de megőriztek védelmi funkciót is. A tartalmak pedig a lokális és magastörténeti emlékezettel kapcsolatosak, kegyeleti emlékhelyek, de döntően vallási mondanivalót hordoznak. Szoros értelembe vett építészeti, művészeti értéküknél jóval nagyobb a helyi és arculatteremtő értékük, és fennmaradási esélyeik is jobbak a népi építészet értékeinél. Az oszlopos szentek, útszéli feszületek, kőképek, képesfák, kápolnák, Mária és szent szobrok, kálváriák mellett itt kell említeni a haranglábakat és harangtornyokat is. Ugyan ezek konkrét hitéleti (és védelmi és információs) funkcióval is bírtak, de a településhez viszonyított elhelyezkedésük és méreteik, építettségük alapján kapcsolódnak a szakrális kisemlékekhez.

Második csoportban a közintézmények épületeit és objektumait említem. Részben ide sorolandó az előbbiek közt már szereplő iskola, a közigazgatás és a törvényesség objektumai a pellengértől kezdve a börtönön át a községházáig. A társadalmi élet színteréül szolgáló kocsma, kaszinó, egyleti helyiségek szintén említést érdemelnek. Sok esetben tartott fenn a község ínség- vagy szegényházat, illetve épített "szolgálati lakást" megfogadott községi alkalmazottaknak (kanász, pásztor, de iparosok, például kovács számára).

Az ezt követően említendők a kereskedő- és iparosházak, amelyek rendszerint boltot illetve műhelyet is magukba foglaltak, szintén speciálisnak tekinthetők megközelítésünk szempontjából. Nem feledkezhetünk el arról a mesterségről sem, amely mára szinte teljességgel eltűnt, de hosszú ideig a famegmunkálás ismeretének egyetemi szintjét jelentette, ez a faragómolnár. Maga a malom, mint épület, kiemelt eleme a tájnak.

Az, hogy a kocsma, csárda, fogadó nem itt szerepelt, hanem a középületek közt, annak történeti indoklása a feudális bormérési, kocsmáltatási jog, s az, hogy ezek az épületek legtöbbször önálló, községi vagy földesúri tulajdonban álltak, valamint a település számos ünnepi alkalmának részleges színteréül szolgáltak.

A felsorolás így sem teljes. Kimaradtak a mosóházak, vágóhidak, bikaistállók, dézsmapincék, kutak, kiépített víznyerőhelyek, tűzoltósági objektumok, közösségi pajták (tánccsűr), a piacterek építményei, a kenderáztatók. A sor hosszan folytatható lenne.

(...)

a teljes jegyzet elérhető a Széchenyi István Egyetem oldalán