Az Atlanti-óceán marja partjainkat. Nyugati sziklafalunkba a sarki áramlat harap belé. Saint-Valéry-sur-Somme-tól Ingouville-ig alá van ásva tengerpartunk fala, hatalmas sziklatömbök zuhannak alá, kavicsfelhőket görget a víz, kikötőinkben homok- vagy kőzátonyok terpesz­kednek, folyóink torkolata eltorlaszolódik. Az ár mindennap letép és elnyel egy-egy darabkát a normann földből. Ma már meglassúbbodott ez az óriási munka, de egykoron irtózatos erejű volt. Csak Finistère irdatlan sarkantyúja tudta megfékezni. Nézzék, micsoda mélyedést vágott Cherbourg és Brest közé, s megítélhetik a sarki áramlat erejét, a dühödt víz szaggatását. A Csatorna még a történelem előtti időkben rabolta el az öbölnyi területet a francia földből. Annyit azonban biztosan tudunk, mikor történt az óceán legutolsó, döntően erőszakos cselekedete partjaink ellen. 709-ben, hatvan évvel Nagy Károly trónra lépte előtt, a tenger egyetlen csapása leszakította Franciaországról Jerseyt. Jersey mellett más, korábban víz alá kerülő területek csúcsai is láthatók, amelyeket egykor víz borított. Ezek a vízből kiálló hegycsúcsok szigetek. Az egészet együtt a normann szigettengernek mondják.

A Csatorna szigetvilágában a part majdnem mindenütt zord. A szigetek belseje mosolygóan szép, annál nehezebb és kegyetlenebb dolog oda eljutni. A Csatorna nagyon hasonlít a Földközi-tengerhez, tehát hullámai rövidek és hevesek, áradása csupa csapkodás. Ezért verdesi oly keményen a sziklafalakat, ezért mossa alá oly mélyen a partokat.

Részletek "A tenger munkásai"-ból
Victor Hugo
Ponticulus Hungaricus · XIV. évfolyam 10. szám · 2010. október